Szeráj Török Étterem Gyorsbüfé
Dichotómikus leszek: előbb jön a dícséret, aztán irodalmi átvezetés után a fika. A mócsingért cserébe.
Kezdetben vala egy csudajó hely, éppen a Vígszínházzal szemben, a betérő vándor hosszas, ínyenc falatozásba kezdhetett a Kelet ízeiből. Nemcsak azért, mert új volt még ez a magyarnak (a török konyhát talán az sem mind próbálta, aki aranyért és irháért járta meg anno a Boszporuszt.) Bár zsúfolt volt, még kifogástalan volt a minőség.
Az utcai ablaknál csirke- vagy borjúhúsos, laktató gyrost kaphatsz olcsón (McTörök…), bent hósszú terülj-terülj pult fogad. Mondjuk az már nem szimpatikus, hogy sok mindent mikróban melegítenek fel… Törökparadicsomból (magyarul: bikatökéből) igen jók (vagyis padlizsánból ötös), de a falra plakátozott étlapon macsó gyomrúaknak olyan húsos álomtálakat is találhatnak, hogy a vegák messzebb ülnek majd az asztalodtól. De ők is belakhatnak a tarkabarka salátáspultnál. Ami után még ott figyelnek a tálcákon a méztől lucskos sütik… A maradék kis helyre a tálcádon még kérj egy török teát, egy cukorral, s így elvileg, ha kellőképpen szerencsés vagy kajaválasztásban, kinéz neked egy jó nap.
Most pedig jöjjön a szeráj szó definíciója egy kötelező olvasmányból:
„…A drinápolyi országút csakolyan poros, kerékvágásos országút, akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem ha az a sok könny, amely arra az útra lecsöppent, valami gyönggyé változna, de sok volna a világon abból a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!
A városok végén álló vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni. De hogy meg is értik-e egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri élethez szokott ember különszobát, tiszta ágyat s más efféle különlegességeket kíván.
A fogadó, vagyis amint ott mondják: karavánszeráj, egyforma a Kelet minden helységében. Nagy, ólmos tetejű épület; az udvarát embernyi magas kőfal keríti. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú, falféle kőépítmény van.
Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles, lapos fal. De ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az utasok arra húzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebükbe.
A töröknek azonban olyan nyugvóhely kell. Azon főzi meg a vacsoráját, ahhoz köti a lovát, s azon alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájáéhoz, hát pofon csapja a lovát, de egyúttal megnyugszik, hogy megvan a lova. A másik oldalára fordul, és alszik tovább.”
(Nem írom ide, miből van: legyen rejtvény. Persze nem nehéz feladvány… még az ötödikesek is tudják… vagy már csak ők? :) )
És akkor lássuk, mivé züllött mára a hely. No nem éppen a fent leírtakhoz hasonlóvá, de már közelítenek hozzá… A látszólagos fejlesztések ellenére ’sovánkodik’ a pesti török félhold. Mert ha ma, 2007-ben, az EU-ban egy fővárosi, forgalmas étteremben billegnek az asztalok, minimum seggberúgás jár a vezetőnek. Nekifutásból. És asztalonként. És hiába bővítették a helyet, ha a konyhát is hagyják elzülleni. Lassan már ünnepi menüben kínálhatják a mócsingmentes húsételeket. Amiért meg szeneslapát járna a szakácsnak. Tarkóra. Ha akarja, adja tovább az anyagbeszerzőnek…
A mélypontot a következővel érték el s nem csak egyszer: van nekik egy vegyes, húsos ’egybetáljuk’ (jobb híján nevezem így), amiben főként hús (nem rikán mócsing, vagy a gyrosnyársról a maradék), krumpli, paradicsom szerepel, de igen változatosan teszik élvezhetetlenné. Gyakran szalmakrumplit tesznek a tocsogó szaftba, éretlen paradicsommal díszítik, de ami (remélhetőleg már) alulmúlhatatlan: nem nyers uborkát csíkoznak bele, hanem savanyúságot! Savanyú ubit! Ami jól elengedi magát a kemencében… Mindent „jól” át is jár az ecetes íz… Mintha belefinganál egy levesbe… Valami senkiházi magyar honfy szakácsnak adta ki magát a konyhán, és még rá is beszélte a török tulajt, hogy mink eztet szeressük?! Karót neki! (A karóba húzásról Ivo Andrić ír – talán túlságosan is - precízen és plasztikusan a Híd a Drinán c. regényében, de gasztroblog lévén ezt most inkább nem idézzük. Pedig megérdemelnék.)
Jumurdzsák a konyhában.
(Ja, és persze /?!/ nincs alkohol... Pedig ugye, anno a Hódoltságban, ahová már nem látott el Allah, ők maguk sem vetették meg - idézet u.onnan: "A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort.
...
- Bort is raboltak délben. Itt van a saroglyában.
- Nem isik a terek, te!
- Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát."
